Divatszakmából érkező flottakezelő

Életem során rengeteg érdekes és színes személyiséggel kerültem már kapcsolatba. Köszönhető ez egyrészről annak, hogy a munkám és a hobbijaim gyakorlása közben is jórészt művészekkel vagyok körülvéve. Persze ez még nem azt jelenti, hogy ennyire tisztában kéne lennem mindenkinek a háttértörténetével, vagy akár csak az addigi életének egy részével is, amíg össze nem fúj minket a szél, de valahogy mindig elsőre megnyílnak felém az emberek, és olyan dolgokat is megosztanak velem, melyekhez valójában semmi közöm nem lenne.

Nem bánom ezt egyébként, úgy gondolom, hogy ez egy jó tulajdonságom, hogy ilyen szintű bizalmat ébresztek más emberekben, de néha terhes is tud lenni. Így éreztem akkor is, amikor beugrottam az egyik kedves ismerősöm irodájába egy szürke, hétköznap délután. Én egész nap szabad voltam, így sütöttem, főztem, és gondoltam, ha már ilyen indokolatlan mennyiségű ételt készítettem, akkor viszek belőle Gergőnek is. Amúgy is kicsit furcsa stádiumban volt éppen a kapcsolatunk, gondoltam ezzel a kis gesztussal sikerül valamiféle pontot tennünk az i-re. Nem voltunk soha egy pár, és igazság szerint törekedtem a legtöbbször arra, hogy ez így is maradjon, mert mind a ketten roppant elfoglalt emberek vagyunk, és biztos, hogy lemondások nélkül nem lenne összeegyeztethető az életünk. Lemondásokra meg semmi szükség nincs ilyen okok miatt. Nekem dübörög a szekér a munka, az együttesek és minden egyéb más téren is, Gergő pedig most futtatja fel éppen a harmadik cégét, ami egyébként flottakezeléssel foglalkozik.

Ahogy befutottam az irodájába, láttam, hogy az asszisztens/titkárnője nincs a helyén. Egy kedves, idős néni volt, nagyon szerettem, mert mindig megdicsért valamiért, még akkor is kedveskedett, amikor semmi oka nem lett volna rá, és azért ez mindig jól tud esni egy olyan szociális embernek, mint amilyen én vagyok. Sebaj, maximum meglepem a kedves kis barátomat, hiszen nincs is annál jobb, amikor egy általunk szeretett személy egy hadseregnek is elegendő finomsággal állít be valami nagyon unalmas napon a munkahelyedre. Ezen felbuzdulva kopogás nélkül – hiszen tele volt mind a két kezem – estem be Gergő irodájának ajtaján és majdnem sikerült eldobnom minden ételt, amivel egész addig szenvedtem. Az irodában ugyanis nem mást láttam Gergő asztalán keresztbetett lábakkal ücsörögni, mint egy roppant hosszú lábú nőt, aki divatos kis miniszoknyájában, kivágott blúzában dobálgatta hosszú szőke haját és hangosan kacagott éppen – Gergőt ismerve valószínűleg egyáltalán nem vicces – valamin. Biztosan előttetek van a szitu, mert minden elcsépelt amerikai romantikus filmben kötelező az a jelenet, amikor a feleség ilyen helyzetben találja a férjét az új titkárnővel. Azonban itt csak az volt a bibi, hogy én nem hogy feleség, de még barátnő kategóriába sem estem. Mégis mind a hárman úgy viselkedtünk, mintha bárki is elszámolással tartozna felém. Gergő hebegve-habogva mutatta be Barbit, aki aztán húsz percen keresztül mesélte, hogy a divatszakmából érkezett, és most kiváló flottakezelővé szeretne válni a kedves barátom cégénél. Azt is megtudtam a kis monológjából, hogy azért lett elege a modellkedésből és az egész divat szakmából, mert folyamatosan csak a külső tulajdonságok és az ebből kovácsolható előnyös vagy éppen előnytelen viselkedések határozták meg a karrierjének az előre menetelét. Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy vajon tudja-e, hogy jelenleg itt is ezek alapján próbál érvényesülni, vagy legalább is beilleszkedni. Gergőnek nagy nehezen a hosszas előadás után sikerült beléfojtani a szót, és miután kiküldte az irodából, romantikusan megebédeltünk, közben pedig felváltva kért bocsánatot és köszönte meg, hogy nem rendeztem jelenetet. Ez történt körülbelül egy hete. Azóta sem sikerült az agyamban rendbe tenni, hogy most végül is akkor mi járunk, vagy miért is kellett volna jelenetet rendezni? Remélem a héten is lesz alkalmunk találkozni, és ha már előző alkalommal nem jött össze, most rákérdezek, hogy mégis szerinte mi történik velünk.